Annak a lánynak a feljegyzései

"Nekem ronda az írásom, de nem is azért írok, hogy más gyönyörködjön benne, hanem azért, hogy legalább én legyek az a valaki, aki törődik velem. Igaz, hogy most már egyáltalán nem biztos, abbahagynám-e, ha egyszer csak elkezdenének törődni velem. Már nem is hinném el, hogy őszinte tőlük ez az érzelem."

Szomorú vasárnap

Fáj a fejem, a szívem túl nagy
És nem tudom, nem tudom, hol vagy

Fjodor

Képzelődő és sértődős vagyok, mint egy púpos vagy egy törpe, de igazán mondom, voltak olyan pillanataim, amikor bizonyára örültem volna, ha netán pofon ütnek. Komolyan mondom, bizonyára még abban is fel tudtam volna kutatni valami sajátos gyönyört, természetesen a kétségbeesés gyönyörét, de hát éppen a kétségbeesésben rejlenek a legperzselőbb gyönyörök, kivált ha az ember már túlságosan is tudatában van helyzete kilátástalanságának. Ha pofont kap, akkor éppenséggel majd agyonlapítja az a tudat, hogy szinte ízzé-porrá zúzták. És az a legfontosabb, hogy bárhogyan forgatja is a dolgot, mindenképpen az sül ki, hogy elsősorban ő a hibás mindenben; ami pedig a legbosszantóbb, önhibáján kívül, mondhatnám, a természet törvényei szerint hibás.

Ha a szemedbe nézek, látom egyikünk temetését

"Ha valakinek épp a szemébe nézel, tudd, hogy egyikőtök eltemeti a másikat.Nem tudhatod, te, vagy ő.

Nem számít a korotok.

Nem számít a kapcsolatotok, rokonsági fokotok.

Nem számít a vagyonotok.

Nem számít a munkátok.

Nem számít a vallásotok.

Semmi se számít, csak hogy mennyire tudod ezt teljes lényeddel.

Nincs ebben semmi rossz, vagy jó. Egyszerűen ez van.

Elkerülhetetlen.

Tudd ezt, amikor babát vársz.

Tudd, amikor szerelmes leszel.

Tudd, amikor a szüleidet nézed.

Tudd, amikor állatot fogadsz be, veszel magadhoz.

Tudd, amikor a haveroddal sörözöl.

Tudd, amikor bármihez vagy bárkihez ragaszkodsz.

Örülj az együtt tölthető időnek, de tudd, hogy véget ér.

Csak azt nem tudhatod, melyikőtök temeti a másikat. Lehet, hogy te leszel, lehet hogy ő.

Három időzítés lehet, de nem biztos, hogy azt választanád, amit a sorsod oszt – de szinte biztos, hogy nem tartod tökéletesnek egyiket sem: lehet, hogy te szeretnél előbb halni, szomorkodjon ő? Vagy inkább haljon meg ő, te még maradnál? Vagy haljunk együtt – nélküled biztos rossz élete lenne?

Önzés. Egó. Félelem. Ez a halállal való kapcsolatod, amíg meg nem szabadulsz…

Ellene nem tehetsz, de tudhatod. Ha igazán tudod, elfogadod. Ha elfogadod, nem lesz gond az elengedéssel – sem valaki, sem valami, sem az élet elengedésével.

Ha nem tudod, hiába mondogatod magadnak – amíg magadat, vagy a másikat sajnálod, ha menni kell, nem tudod, legfeljebb érted.

Érteni kevés, szenvedés.

Gyakorolj, járja át a lényed a bizonyosság és szabadulj meg!"

Szóval ha túlélem, akkor találkozunk holnap, igen találkozunk holnap.

A szakadék szélén ülök két barátommal,
Egy üveg tablettával, és egy üveg ginnel.

Ha nem tudsz aludni, akkor nem tudsz álmodni,
Ha nem tudsz álmodni, akkor mit ér az élet?

Bárcsak tudnék repülni, egészen az égig,
Mint egy madár olyan magasra,
Oh lehet hogy csak megpróbálom.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

"Igen vacak memória az, amelyik csak hátrafelé működik."


Inkább gyűlölve szeress

Mint hogy elfogadsz és megvetsz
Megvárom csendben
Amig igazam lesz


Csak nyugalom

Fájt a sebe, ezért odarohantam és annyit mondtam: Nyugi, ez nem neked fáj, hanem a testednek. Te csak egy túlságosan empatikus lélek vagy.

Egy új kezdet ... nélküle.